Amikor megnézünk egy zombifilmet, természetesen élvezzük azokat a brutális jeleneteket, amelyekben vér borít mindent, hús szakad, és élőhalottak hatalmas tömege rohanja le az utolsó túlélőket.

De ennél jóval több rejlik ebben a műfajban.

A zombifilmek valójában a legmélyebb félelmeinket vetítik ki a vászonra. Talán csak azért nem vesszük ezt mindig észre, mert túlságosan leköt bennünket a következő támadás vagy az újabb látványos halál.

Pedig ezekben a történetekben sokszor nem is a zombik játsszák a legfontosabb szerepet.

Hanem mi.

Az ember az igazi szörnyeteg

Amikor azt mondom, hogy az emberek jelentik az igazi veszélyt, arra gondolok, hogy a világ összeomlásával minden szabály eltűnik. Nincs rendőrség, nincs törvény, és nincs olyan erő, amely kordában tarthatná az emberi természetet.

A kapzsiság, a félelem és az erőszak ugyanúgy okozhatja a vesztünket, ahogyan bizonyos helyzetekben az életünket is megmentheti.

A zombifilmek ezért ritkán szólnak kizárólag a halottakról. Sokkal inkább azt mutatják meg, mivé válhatnak az élők.

Jó példa erre a 2002-es 28 nappal később. A történet főszereplője, Jim egy kómából ébred fel, majd szembesül azzal, hogy az addig ismert világ teljesen eltűnt körülötte.

Nincsenek ismerős arcok. Nincs senki, akitől segítséget kérhetne. Kezdetben még azt sem tudja, pontosan mi történt.

Jim és a hozzá csatlakozó túlélők később találkoznak egy katonai egységgel. Első pillantásra úgy tűnik, végre megtalálták azokat az embereket, akik képesek lehetnek megvédeni őket.

Hamarosan azonban kiderül, hogy a katonáknak egészen más terveik vannak.

Jim csapata csapdába kerül, ő pedig a film végére olyan kegyetlenséggel válaszol, amelyre korábban valószínűleg képtelen lett volna. Megérti, hogy ebben a világban már nincs helye tárgyalásnak vagy észszerű meggyőzésnek.

Az erőszak marad az egyetlen esélye a túlélésre.

A kérdés csak az, hogy ha valaki ilyen mértékben megváltozik, ugyanaz az ember marad-e, aki a történet elején volt.

A túlélés mindannyiunkat megváltoztat

Talán a The Walking Dead mutatja be a legrészletesebben, hogyan formálja át az embereket egy ilyen világ.

A szereplők nem azért változnak meg, mert egyik pillanatról a másikra teljesen más személyiséggé válnak. Azért változnak, mert alkalmazkodniuk kell.

Egy szabályok nélküli világban az emberi természet legtisztább – és gyakran legijesztőbb – formáját láthatjuk.

Rick Grimes rendőrként szintén egy kórházi ágyon tér magához. Eleinte nehezen fogadja el azt a világot, amelyben találja magát. Még hisz abban, hogy az emberek alapvetően jók, és hogy az emberiség utolsó reményét éppen az összefogás jelentheti.

A történet aztán fájdalmasan bebizonyítja számára, hogy ez nem mindig igaz.

A veszteségek, az árulások és a folyamatos erőszak lassan olyan emberré formálják, aki már képes meghozni a korábban elképzelhetetlen döntéseket is. Egyszerre válik bíróvá és ítélet-végrehajtóvá, miközben egyre gyakrabban kell eldöntenie, feláldozható-e néhány ember azért, hogy a többiek életben maradjanak.

Daryl Dixon ezzel szemben kezdetben tökéletes túlélőnek látszik.

Nem bízik senkiben, nincs szüksége senkire, és úgy tűnik, mintha egész életében erre a világra készült volna. Az első epizódok alapján könnyen gondolhatnánk, hogy ő a társaság legerősebb tagja.

Pedig mélyen belül egy megtört ember.

A régi világban soha nem találta igazán a helyét. A testvére befolyása alatt állt, elzárkózott másoktól, és azt tanulta meg, hogy csak saját magára számíthat.

Az apokalipszis során azonban lassan felismeri, hogy nem minden ember önző vagy kegyetlen. Megtanul újra megbízni másokban, és végül olyan emberré válik, akire a körülötte lévők is támaszkodhatnak.

Rick története azt mutatja meg, hogyan válhat egy tisztességes ember egyre keményebbé. Darylé pedig azt, hogyan találhatja meg valaki az emberségét éppen akkor, amikor az egész világ elveszíti azt.

Talán nincs is nehezebb dolog a változásnál.

A hétköznapi életben ritkán kényszerülünk arra, hogy teljesen új emberré váljunk. Amikor azonban összeomlik a civilizáció, és a halottak járni kezdenek, többé nem maradhatunk ugyanazok.

Az, hogy mire képes az ember a túlélés érdekében, vagy teljesen összetör bennünket, vagy valaki mássá formál.

A világ egyszerre végtelen és szűk

Van még egy fontos eleme a zombifilmeknek, amelyről ritkábban beszélünk: maga a környezet.

A Holtak hajnala elején szinte azonnal elszabadul a káosz. Az utcákat pánik, erőszak és kétségbeesett menekülők töltik meg. Az emberek sokszor nem azért ölnek, mert ezt akarják, hanem azért, mert úgy érzik, nincs más választásuk.

Aztán egyszer csak minden elcsendesedik.

A hétköznapi élet hangjait felváltják a halottak üvöltései.

A világ egyszerre válik teljesen nyitottá és szinte elviselhetetlenül szűkké.

A túlélők végül eljutnak egy bevásárlóközpontba. Látszólag mindenük megvan: étel, víz, ruha, biztonságos menedék és valamennyi kényelem.

Egyetlen dolog azonban hiányzik.

A remény.

Senki nem érkezik megmenteni őket.

Előbb-utóbb tovább kell indulniuk, de mégis hová mehetnének?

A film egyik jelenete tökéletesen ragadja meg ezt az érzést. A túlélők a bevásárlóközpont tetejéről nézik az üres várost, és lassan világossá válik számukra, hogy nincs hová menekülni.

Az épületek üresek.

Az utak az ismeretlenbe vezetnek.

Még az erdők is, amelyeknek békés menedéket kellene nyújtaniuk, láthatatlan veszélyekkel és nyugtalanító hangokkal teli helyekké változnak.

Közben a készletek folyamatosan fogynak. Minden nappal közelebb kerül az a pillanat, amikor el kell hagyniuk a bevásárlóközpont viszonylagos biztonságát.

A menekülési tervek szinte értelmüket vesztik, mert a fertőzés gyorsabban terjed annál, mint ahogyan bárki reagálhatna rá.

A legbiztonságosabb helyük így lassan a börtönükké válik.

A Holtak hajnala és a 28 nappal később azt tanítja nekünk, hogy egy zombiapokalipszisben már maga a mozgás is életveszélyes. Minden utazás szerencsejáték, ezért a túlélőknek találniuk kell egy helyet, amelybe addig kapaszkodhatnak, ameddig csak lehetséges.

Ez teremti meg a zombifilmek különösen klausztrofób hangulatát.

A világ még soha nem volt ennyire hatalmas, mégis soha nem tűnt ennyire szűknek.

Elméletileg bárhová eljuthatsz.

A valóságban azonban sehová sem mehetsz.

Végső gondolatok

Talán ezért szeretjük ennyire a zombifilmeket.

A horror arcát a zombik adják, de a műfaj szíve maga az ember.

Ezek a történetek valójában nem arról szólnak, hogy a halottak felkelnek. Azt mutatják meg, mi történik velünk, amikor eltűnik a társadalom, megszűnnek a szabályok, és többé semmi nem akadályozza meg az embereket abban, hogy megmutassák valódi természetüket.

A felismerés, hogy az ember mire lehet képes, sokszor jóval félelmetesebb bármelyik élőhalottnál.

Filmek, amelyeket érdemes megnézni

  • Az élőhalottak éjszakája (1968)
  • A visszatérő halottak (1985)
  • 28 nappal később (2002)
  • Holtak hajnala (2004)
  • Holtak Naplója (2007)
  • Pontypool – A zombik városa (2008)