A horror mindig úgy maradt életben, hogy időről időre újra feltalálta önmagát. A szörnyek megváltoznak, a félelmeink átalakulnak, és előbb-utóbb minden generáció megtalálja a saját módszerét arra, hogy ismét féljünk a sötétben.
Manapság azonban néha úgy érezhetjük, hogy a horror igencsak megtépázott műfajjá vált.
Egyre nehezebb eredeti ötleteket találni, és mintha eltűntek volna azok az új gonoszok is, akikből később valódi horrorikonok válhatnának.
Sajnos nem teljesen alaptalanul érezzük ezt.
Hollywood egyre kevésbé mer kockáztatni. A stúdiók sokszor inkább elővesznek egy régen sikeres franchise-t, majd berendelik annak következő remake-jét, rebootját, előzményfilmjét vagy folytatását.
A nézők azonban nem feltétlenül ugyanannak a történetnek a huszonhatodik újragondolására vágynak.
Különösen akkor nem, ha az új változat készítői láthatóan azt sem értik, mitől működött az eredeti film. A 2010-es Rémálom az Elm utcában tökéletes példája annak, hogy egy híres cím és egy ismert karakter visszahozása még nem kelti életre az eredeti alkotás szellemét.
Közben azonban kialakult az interneten egy műfaj, amely új irányt adhat a horrornak, és jó néhány álmatlan éjszakát okozhat nekünk.
Ez pedig az analóg horror.
Amikor az ismerős képek idegenné válnak
Az analóg horror elavultnak tűnő képi és hangi eszközöket használ arra, hogy félelmet keltsen.
Régi VHS-felvételek, vészhelyzeti televíziós adások, közszolgálati tájékoztató filmek, CRT-monitorok zavarai, eltorzított hangok és sérült archív felvételek válnak a történet részévé.
A műfaj ritkán magyaráz el mindent közvetlenül.
Ehelyett töredékeket ad a nézőnek, majd hagyja, hogy a saját képzelete töltse ki a közöttük lévő sötétséget.
Szerintem ez az analóg horror egyik legnagyobb ereje.
Egy hatalmas szörny, amelyet teljes egészében megmutatnak a képernyő közepén, természetesen lehet félelmetes. Egy alig látható, eltorzult alak azonban, amely csak néhány pillanatra jelenik meg egy sérült felvétel hátterében, sokkal tovább velünk maradhat.
Az analóg horror pontosan érti, hogy amit nem látunk teljesen, az gyakran sokkal nyugtalanítóbb annál, amit részletesen megmutatnak nekünk.
A Backrooms bebizonyította, hogy az internetes horror megtöltheti a mozikat
Kane Parsons, vagyis Kane Pixels Backrooms című filmje világosan megmutatta, mekkora erő lehet egy interneten született horrorötletben.
A film körülbelül 10 millió dolláros költségvetésből készült, és világszerte közel 390 millió dollárt termelt.
Ez elképesztő eredmény.
A siker természetesen a nagy stúdiók és a filmesek figyelmét is felkeltette. Bebizonyította, hogy egy kisebb, szokatlanabb projekt is képes felvenni a versenyt azokkal a produkciókkal, amelyek mögött évtizedek óta ismert hollywoodi franchise-ok állnak.
A Backrooms eredetileg egyetlen internetes képből nőtte ki magát.
A fotón végtelennek látszó, üres, sárga szobákat lehetett látni. Nem volt rajta gyilkos, vér vagy bármilyen egyértelmű fenyegetés.
A kép mégis félelmet keltett.
Az ismétlődő falak, a beteges sárga szín, a zúgó fénycsövek és a tér bizonytalan mérete azt az érzést teremtették, hogy valami alapvetően nincs rendben.
A szobák elég ismerősnek tűntek ahhoz, hogy valóságosnak higgyük őket, de túl üresek és végtelenek voltak ahhoz, hogy valóban létezhessenek.
Ez a nyomasztó hangulat arra késztette az internet népét, hogy képzeletben benézzen a következő sarok mögé.
Az egyetlen fényképből lassan hatalmas, közösen épített mitológia született. Új helyszínek, szintek, lények, elméletek, játékok és rajongói történetek jelentek meg körülötte.
A Backrooms végül sokkal nagyobbá vált annál a névtelen képnél, amelyből elindult.
Egy internet által közösen felépített horroruniverzum lett belőle.
Kane Pixels kinyitotta az ajtót
A Backrooms világa már az eredeti kép alapján is tökéletesnek tűnt a vizuális történetmeséléshez. Kane Parsons azonban a YouTube-videóival teljesen új szintre emelte.
Nem egyszerűen megmutatta nekünk a sárga szobákat.
Egy hatalmas, nyomasztó világot épített köréjük saját történettel, titkos múlttal, különös lényekkel és rendkívül erős hangulattal.
A képi világ természetesen fontos, de szerintem a hangdizájn teszi igazán hatásossá ezeket a videókat.
A gépek távoli zúgása, az üres helyiségek visszhangja, a sérült felvételek recsegése és a megmagyarázhatatlan zajok folyamatosan azt az érzést keltik, hogy valami van a közelben.
Még akkor is, amikor a folyosó teljesen üresnek látszik.
Ha szeretnéd újra azt érezni, amit tizenhárom évesen, amikor olyan horrorvideókat kerestél a YouTube-on, amelyeket valószínűleg nem kellett volna megnézned, akkor mindenképpen érdemes felfedezned Kane Pixels csatornáját.
A videói tökéletesen visszaadják azt az érzést, amikor az ember rátalál valamire az interneten, ami titokzatosnak és nem hivatalosnak tűnik.
Talán egy kicsit túlságosan is valóságosnak.
A The Mandela Catalogue is elindult a mozivászon felé
Nem a Backrooms az egyetlen YouTube-on született horrorjelenség, amelyből egész estés film készülhet.
Alex Kister analóg horrorsorozatának, a The Mandela Catalogue-nak a filmes jogait az Amazon MGM Studios és a United Artists szerezte meg. A projektben Steven Spielberg produkciós cége, az Amblin is részt vesz.
A történet egy olyan világban játszódik, amelyet az úgynevezett Alternates lények fenyegetnek.
Ezek az entitások képesek emberi külsőt utánozni, majd pszichológiailag manipulálni az áldozataikat.
A sorozat vészhelyzeti adások, rendőrségi felvételek, vallási képek és sérült videók segítségével változtatja az ismerős arcokat és hangokat a paranoia forrásává.
A félelem nem kizárólag abból származik, amit ezek a lények tesznek.
Sokkal inkább abból a gondolatból, hogy a veled szemben álló személy embernek néz ki, de valójában talán soha nem is volt az.
A The Mandela Catalogue a Backroomshoz hasonlóan azt bizonyítja, hogy egy erős horrorötletnek nem kell valamelyik hatalmas filmstúdióban megszületnie.
Elindulhat egyetlen alkotótól, egy YouTube-csatornáról és minimális anyagi háttérrel is.
Csak egy olyan ötletre van szükség, amely képes beköltözni a közönség képzeletébe.
A horrornak ismét kockáztatnia kell
Őszintén remélem, hogy ez egy valódi irányváltás kezdete.
A remake-ek végtelen sora valószínűleg soha nem fog teljesen eltűnni. A híres címek túl sok pénzt érnek a stúdióknak, a közönség pedig mindig kíváncsi lesz arra, hogyan tér vissza egy régen látott karakter.
A Backrooms sikere azonban olyan üzenetet küldött Hollywoodnak, amelyet nem lenne szabad figyelmen kívül hagynia.
Kockáztatni igenis megéri.
A független alkotókból nem az ötletek hiányoznak. Legtöbbször csak az anyagi háttér és a lehetőség nincs meg ahhoz, hogy valami nagyobbat készítsenek belőlük.
Ha ezek az alkotók valódi esélyt kapnak, új világokat, új filmes módszereket és talán a következő generáció horrorikonjait is megteremthetik.
A horror jövője talán nem egy újabb régi franchise-ban vár ránk.
Lehet, hogy már most is ott rejtőzik egy elfelejtett YouTube-csatornán, egy eltorzult arc mögött, egy sérült VHS-kazetta zajában – vagy közvetlenül a következő sárga sarok mögött.
Nézzetek rá a cikk alján található két videóra, és döntsétek el ti, hogy az analóg horrornak van-e helye a mozivásznon.